Téli séta a panelskatulyák közötti egybefüggő havason. Szikrázó napsugár, éles tiszta levegő, a laposra taposott ösvények jól látszanak: méterenként cirádás kutyaszar szegélyezi őket.

A fehér hó jótékonyan takarja el az általános köztéri állapotokat, jót tesz a közérzetnek, amikor nem látszik a foszló osanos szatyor, a csikk, a sörösdoboz vagy a csokipapír. De a zöldmezőket amúgy is tarkító kutyaszar most sem lehet kivétel. Panelkutya sok van, hamar kidíszítik a fehér terepet, panelproli is sok van, akik otthagyják a terméket. Taktikusak egyébként. Tudják már jól, hogy a kutya mikor fog cifrát nyomni, látják a szemén. Ilyenkor kicsit lemaradnak, vagy előre sietnek, oldalra, vagy felfelé réved tekintetük, esetleg leállnak valakivel beszélgetni, vagy elfordulva telefonálnak. Látom őket nap mint nap.

De, igen, nagyon sokan esőben-sárban tisztességgel kaparják össze, amit ebük otthagyott. Azonban még mindig létezik a sunnyogó alpolgár, akin nem hagy nyomot holmi társadalmi célú hirdetés, vagy a más idők szele. Ő még mindig rágyújt a lépcsőházban, a csikket pedig eldobja az utcán, ha a kuka mellé esik a szemete továbbmegy, csak azért sem (vagy rosszul) használja a szelektív PET palack gyűjtőt, és otthagyja a kutyája ürülékét, bármennyi szemetes legyen a környékre kihelyezve.

Első nekifutásra nem is tűnik annyira zavarónak, ha nem a járda középére sikeredett, hiszen a belvárosi mellékutcákban, parkok hiányában, még rosszabb a helyzet: ott szarral van fúgázva a macskakő. Igen ám, de mire használná a külvárosi ember és gyereke a parkot? Sétára, labdajátékra, fogócskára, dombról legurulásra, avarban ugrálásra, gesztenye gyűjtésre, hóember építésre.

A kutyaszarba merült cípő cudar dolog. Az anyag egyből betömi a talp mintázatát, a felsőrészhez érve pedig belekenődik a varratok közti résbe, a cipzár fogaiba, beleragad a tépőzárba. A fűbe törlés, vagy a vizes öblítés nem használ, főleg, ha az ember legközelebb ezt a cipőt részben talpánál fogva szeretné a gyereke lábára húzni. Kefét kell hát ragadni az otthoni tiszta fürdőszobában, és tűrni, ahogy Árcsibáld higított barnafosa éppen a csempére, vagy az arcunkra fröcsköl.

Ezért aztán az ember kerüli a veszélyt, a parkban, ami mások szerint egy nagy emésztő,  nem szívesen tollasozik, vagy engedi a gyerekét szaladgálni. Inkább tartja őket betonon pórázon, vagy játszótéri ketrecekben – a kutyák helyett.