A faág mérhetetlenül felháborodott, amikor letörték a törzsről. Azt sem tudta, hol van. Hideg és sötétség és tél mindenütt. Az Ember csattogva tördelt újabb ágakat, miközben bocsánatkérően suttogta:

– Ne haragudjatok, tüzet kell raknom, kell a fényetek és a meleg!

Nagy halom ágat tört így le, és elment parázsért. Az ágak csak hevertek tehetetlenül. A Faág zsörtölődni kezdett, mert az ember előtt csak nem szólhat, hát fújta most dühösen:

– Miféle eljárás ez velünk, fákkal? Most fűtsünk, de kérdem én: ki hoz tavasszal virágot, ki érlel gyümölcsöt egy nyáron át, hogy ősszel csodájára járjanak?!

Az Öregág válaszolt:

– Az a dolgunk, hogy szolgáljuk az Embert. Ha kell, akkor gyümölcsöt hozunk, ha kell, akkor elégünk.

A Faág elhallgatott. Az Öregággal nem lehet vitázni, a múlt nyáron hagyta, hogy a kismadarak mély odút fúrjanak rajta, és ott lakjanak. Sose törődött magával. Most sem. De nem kell őt követni! És a Faág elhatározta: csak azért sem fog elégni! Égjen az Öregág, meg a többiek!

Az Ember sietve megérkezett. Ügyes kis cserépedényben parazsat hozott. Pillanatok alatt összerendezte az ágakat, a vékonyakat, a vastagokat – és hamarosan pattogott a tűz. Kesernyés, könnyű füst után fellobogtak a lángok.

A Faág körülnézett. Valami barlang bejáratánál lehettek. De nem nagyon nézelődött, – védekezett. Az összes nedvességével hadakozott a tűz ellen. Nem, és nem akart égni!

Az Öreg lángja magasba csapott – és boldogan lobogni kezdett, miközben sisteregve suttogta:

– Ó, de gyönyörű! Ó, de boldog vagyok, hogy láthatlak!

A Faág elképedt. Mit lát ez a bőszen lobogó Öregág? És sorba a többi ág is magasra szökő lángolással ujjong! – mi van itt? A Faág próbált a többiek tüzénél valamit leselkedni – de csak a vastag sziklafalakig látott: nem volt lángja, amivel magasba nőnek az ágak.

Minden ág lángja magasan lobogott – és valami csoda folytán ez a lobogás nem szűnt. És a lánggá lett ágak nagyon halkan, nagyon meghatottan énekeltek!

A Faág most már akart égni! De nem bírt. A többiek messze, a magasba égtek, mitől gyulladjon ő itt meg? Próbált beljebb gurulni – de semmi sem sikerült. Ekkor, maga is meglepődött – sírni kezdett. Bánta konok önzését, amivel csak annyit ért el, hogy nem lehet részese ennek az éneklő lángolásnak! És a végén kidobják majd a hideg télbe, mert semmire sem jó, lobogni sem tud – Nyöszörögve sírt.

Az Ember meghallotta – és odaguggolt eléje. Mintha értette volna síró jajongását. Megfogta a könnyes Faágat, és a végét beletartotta a tűzbe. Aztán amikor látta, hogy égni kezd, magával vitte. Be, a barlangba. A tartóra tette, a magasba. A Faág pedig nagyra nyitotta lángszemét.

Először az Asszonyt látta meg. Valami szalmaágyfélén ült, és halkan énekelt. Az ember mosolyogva nézte. Csak eztán látta meg az Asszony ölében a Gyermeket. Kicsike volt, ó, milyen kicsi! Persze, hogy kell neki a meleg! Ó, hát mi lenne vele ebben a zord télben? A Faág a legszelídebb lángjával égett, hogy föl ne ébredjen álmából Az, Aki a legkisebb most, de mégis neki zeng altatót az égiek és földiek kórusa.

(Részlet Hajdú Judit: Mesék Isten országáról c. könyvéből)

Boldog, békés karácsonyt kívánunk minden olvasónknak és kommentelőnknek.