Éppen száz éve, 1908-ban döntött úgy a rohamléptekben fejlődő Budapest vezetése, hogy mivel az újpesti, a soroksári és a budai egységek már alig bírják a termelést, új gázgyárra - azaz szénből városi gázt előállító üzemre - van szükség.

A városatyák úgy okoskodtak, hogy minden lakókörzettől távol kell felépíteni a gyárat, így esett a választás az óbudai Homokos-dűlőre. A derék elöljárók aligha gondolhatták, hogy mire hetven év múlva befejezi működését, az üzemet már teljesen körbeveszi a város. Az akkori viszonyok között horribilis summának számító negyvenmillió koronába kerülő beruházás 1910-ben indult és 1913 végére elkészült, a tervek kidolgozásában külföldi szakember, a zürichi gázgyárat irányító Albert Weiss is részt vett.

A még romlásában is impozáns épületeket szemlélve az a kései utód benyomása, hogy megérte a befektetett összeg. Ma már furcsának hat, de az építtetők figyelme még a munkásokra is kiterjedt: Almási Balogh Lóránt építész tervei szerint lakótelepet, iskolát húztak fel; a népies stílusban épült lakásokat még ma is lakják. Noha a gázgyár kokszo ló kemen cé it meg az óriási tartályokat már réges-régen lebontották, a még álló víztorony és a három kátránytorony napjainkban is lenyűgöző hatást kelt.

Bár többször be akarták zárni, termelés egészen 1984-ig folyt az elöregedett épületekben, a gázművek pedig csak 2004-ben vonult ki a területről. Azóta is tart a nyűglődés: nincs pénz, jó terv a fővárosi tulajdonú terület megfelelő, kulturális célú hasznosítására. A lakóparképítőket szerencsére még távol tartja a műemléki védettség.

forrás: HetiVálasz