Vagy harminc éve jártam itt utoljára. Lakást kerestünk, de mire ide ért a hév, már tudtuk, hogy meg sem nézzük. A panelházak messziről olyanok voltak, mint a hatlaposnak nevezett sütemény. Sápadtfehér, ízetlen tésztalapok között, műanyag ízű csokikrém. Még folyt az építkezés, mindenütt munkagödrök, kopár föld. Homok csikorgott a fogunk között. Átballagtunk a síneken, felszálltunk a visszafelé induló vonatra.

Most úgy hozta az élet, hogy hetente egyszer-kétszer  Békásmegyerre járok. Új  főiskola épült, tanítani megyek. Akkortájt kezdődött a tanév, amikor az egész városi közlekedést átszervezték. A buszmegállókban tanácstalan emberek kérdezgették egymást, hogy akkor most melyik busz merre. Kifejezetten előnyös volt a hely ismeret hiánya. Álltam a tábla előtt és válaszolgattam a kérdésekre. Ugyanis mindenki a helyi szlenget használta, a közlekedési vállalat meg ragaszkodott a hivatalos elnevezésekhez. Akkor ez most elmegy a Patyolatig? A szolgáltatóházra tetszik gondolni? Mert oda igen. Akkor ez most már nem körforgalomba' megy, itt Békásba'? De, csak átmegy Pestre is. Eközben számos fontos helyi hírt is megtudtam. A szemetelésről, a vandálkodásról, a főiskolások ivási szokásairól és Rozi néni boltjáról, ami sajnos csődbe ment. Kár, hogy egy-két hét után a közösségépítő akció véget ért:  már mindenki egyedül is odatalált, ahová készült.

A tízemeletesek továbbra sem lettek szebbek. A valaha létezett szocializmus velejéig hazug, szemforgató mivoltának legékesebb bizonyítékai ezek az épületek. Tudom, tudom, a családok a komfort nélküli lakásból bele az összkomfortba (csak győzzék most fizetni), meg az ifjú pár, ahogy a vállalati KISZ szervezetben végzett közösségi munkájáért és két gyerek vállalásáért végre önálló otthonba költözik, de mégis. Egy-egy falunyi embert bele az egyen-dobozokba, egymás alá, fölé, mellé. Szerencsés az, akinek egy erkély, vagy legalább egy kis kilépőnyi francia erkély jut. A többi behúzza függönyt és megpróbálja elfelejteni a házban lévő többi kétszáz lakást. Az erkélyek mostanra változatos funkciókat töltenek be. Biciklitároló, lomkamra, némelyik ápolt virágokkal teli. A legtöbb sajnos üres. Az a legszomorúbb, amikor már lom sincs, amit az ember kitegyen…

Erkélytől függetlenül is elgondolkoztat, hogy milyen lehet a flóra és fauna aránya a lakásokban. Sokkal több kiskutyát látok sétáltatni, mint amennyi virágos erkélyt, vagy ablakot összeszámlálok. Én mostanában a virágokhoz húzok jobban, mert azok például nem fekszenek rá éjjel az ember lábára. Szóval, bánt, hogy a betonszörnyeket lakóik kívülről oly kevéssé díszítik. Igaz, harminc év alatt a fák, cserjék megnőttek. Az ősz összes meleg sárga, vörös, barna színe ott a leveleken. Még friss, eleven-zöld a fű, jólesik a sétányokon sétálni, vagy egyszerűen kint lenni a levegőn. Mint az az idős hölgy, aki az egyik padon, könyvvel a kezében, szemét behunyva, arcát a nap felé fordítja. Fején finom selyemkendő, olyan mintha egy régi, fekete-fehér francia filmben üldögélne. 

Bárhol járok, mindig azt próbálom valahogy megérezni, hogy az emberek élnek vagy csak laknak azon a helyen. Mit jelenthet számukra az az utca, ahol naponta kilépnek a kapun? Ha a világ másik felére kerülnének, álmodnának-e róla? Visszavágynának-e oda?  Keserves kompromisszumok eredménye, hogy éppen ott vannak, vagy személyes választásuk? A nekik rendelt 30 vagy 300 négyzetméteren kívül mi még az övék? Van-e törzshelyük, ahová beugranak szinte minden nap? Egy újságárus, egy kocsma, egy kávéház, egy zöldséges. Békásmegyeren az az érzésem, hogy az emberek többsége csak lakik. Elmegy reggel, hazatér este. Két kulcs-csörgés tagolja a napját. Vagy éppen ki sem lép egész nap a lakásból. Esetleg bevásárolni, majd igyekszik vissza. Bezárt üzletek, redőnyüket már vastagon lepi a por. Néhány ház tövében valaha oda ültetett virágzó növények, de már senki sem húzgálja ki közülük a gazt. A játszótereken csak néha lézeng egy-egy család. Álldogáló, beszélgető embercsoportokat alig látni. Persze ez csak egy olyan ember benyomása, aki látogatóban jár erre. Bár célirányosan megyek, időm is kiszámított, mégis meg-megállok és fényképezek. Mert van mit. Furcsállva nézik, akik látják.